Kiesési matek spanyol módra

A La Liga zárófordulójára a kiesési harc olyan lett, mint egy rosszul szellőző spanyol alagsor: papíron még sokan izzadnak, valójában viszont már csak néhány csapat kapkod levegő után. Az Oviedo régóta nem menekül, csak adminisztratívan létezik az első osztályban, a Sevilla és az Alavés pedig 43 ponttal már elérte azt a szintet, ahol a matematika felteszi a napszemüveget, és kisétál a történetből. A lényeg lent van: Levante, Osasuna, Elche, Girona, Mallorca. Öt csapat, két szakadék, egy este, nulla mellébeszélés.

A képlet egyszerű 43 pont ebben az idényben már biztosan elég az élvonalbeli tagság megőrzéséhez.

A Girona–Elche egymás ellen játszik, vagyis közülük legfeljebb az egyik tud 43-ig felmenni, miközben a Mallorca maximum 42-ig juthat. Magyarul: aki most 42-n áll, annak egy döntetlen már mentőmellény. Nem szexi, nem hősi, nem plakátra való idilli kép, de bennmaradást ér. A Levante, az Osasuna és az Elche tehát nem feltétlenül győzelemre, hanem túlélésre játszik. Ez pedig a futballban sokszor a legmocskosabb műfaj: időhúzás, testtel blokkolt beadások, bokára csúszó becsület, és minden kirúgás után három másodpercnyi színház spanyol módra.

A Levante helyzete ebből a szempontból egészen érdekes. A szezon közben még úgy néztek ki, mint akiket a Segunda División már előre beírt a naptárába, aztán Luís Castro alatt hirtelen futballcsapat kezdett képződni a romokból. Castro érkezése óta a Levante 20 meccsen 32 pontot gyűjtött, miközben előtte 16 forduló alatt csak 10-et kapart össze. Ez már nem puszta fellángolás, hanem menekülési projekt. A Betis otthonában persze nem kellemes túlélőshow-t játszani, de a Levanténak egy pont elég, és ilyenkor egy döntetlen nem gyávaság, hanem alapvető túlélő reflex.

Az Osasuna hasonló cipőben jár, csak kevésbé filmszerű dramaturgiával. Getaféban kellene legalább egy pontot összeszedni, és ez a mondat önmagában sem ígér futballtörténeti szépségversenyt. A Getafe ellen eleve minden meccs olyan, mintha valaki egy focilabdát bedobna egy parkolóházi verekedés közepére, de az Osasunának pont ez lehet jó. Nem kell csillogni, nem kell gálázni, nem kell aranykeretes támadófutballt rajzolni: elég túlélni a kilencven percet. Egy idegenbeli iksz itt nem kudarc, hanem aláírt zárójelentés: beteg volt a szezon, de a páciens él.

A legveszélyesebb és fogadási szempontból legmérgezőbb meccs a Girona–Elche. A Girona csak győzelemmel menekülhet igazán, az Elchének viszont már a döntetlen is aranyat ér. Ez az a típusú párosítás, amelynél a szelvényen az ember keze elindul, aztán jobb esetben megáll a levegőben. Mert itt nem két forma találkozik, hanem két idegrendszer. A Girona nyomás alatt támadni kénytelen, az Elche pedig minden perc elteltével közelebb kerül a mennyországhoz. Ebből lehet dráma, lehet VAR-szagú káosz, lehet egy korai gól után teljes őrület, de tiszta, nyugodt, elegáns fogadási piac aligha. Ezen a meccsen  a sárgalap overes piacok mindenképp élesedhetnek.

A Mallorca közben a legkegyetlenebb szerepet kapta: nyernie kell az Oviedo ellen, és még utána is mások kezében van a sorsa. Hazai pálya, már kiesett ellenfél, papíron ez az a meccs, amelyre a népi bölcsesség rásüti, hogy “ezt meg kell oldani”. Csakhogy a La Liga utolsó fordulójában a már kiesett csapat néha veszélyesebb, mint a motivált: nincs rajta teher, nincs mit félteni, maximum még egyszer beleköphet valaki levesébe. A Mallorca győzelme így is logikus alapgondolat, de önmagában kevés lehet. Ez a legrosszabb futballpokol: megcsinálod a saját munkádat, aztán nézed a másik stadion eredményjelzőjét, mint egy orvosi leletet.