A Tottenham–Leeds papíron nem az a meccs, amelyre normális szezonban az ember úgy nézne, mint túlélődrámára, de ez a Spurs most nem normális szezonban él, hanem egy hosszú, kínos, saját magára omló rémálomban. A hazaiaknak itt nincs kecmec: nyerni kell. Nem hangulatból, nem presztízsből, nem azért, mert a Tottenham Hotspur Stadium közönsége megérdemelne végre egy délceg délutánt, hanem mert a kiesőzóna ott liheg a tarkójukon, és a következő két forduló nem baráti vállveregetésnek néz ki.
A West Ham ugyan kikapott az Arsenaltól, de aki látta azt a meccset, az nem mondhatja, hogy halott csapat benyomását keltette. Küzdöttek, helyzeteik voltak, a végén még egy egyenlítő gólt is elvett tőlük a VAR. Vagyis a Spurs nem dőlhet hátra azzal, hogy majd a többiek szépen elintézik helyette a bennmaradást. Ha ma nem veri meg a Leedset, akkor a Chelsea elleni idegenbeli túra és az Everton elleni zárás hirtelen nem futballprogram lesz, hanem idegösszeomlás menetrend szerint.
A Spursnél De Zerbi érkezése legalább valamiféle pulzust visszahozott. Nem állítom, hogy egy hónap alatt rendet lehet rakni abban a házban, ahol előtte már a plafon is panaszkodott, de az olasz edző alatt mintha újra lenne szerkezete, hite és arca a csapatnak. Hét pont az utóbbi három bajnokin, két egymás utáni győzelem, ez ebben a Tottenham-idényben már majdnem luxuscikk. A klub saját előzetese is kiemeli, hogy Leeds jó formában érkezik, hat meccs óta veretlen, háromszor nyert az utolsó négyen, tehát ez nem lesz ajándékcsomag masnival.
Csakhogy pont ezért tetszik a hazai irány. A Leeds matematikailag biztonságban van, a Spurs viszont még a saját nyakán érzi a kést. Ilyenkor a motiváció nem üres szólam, hanem oxigénpalack. A vendégek kellemetlenek, szervezettek, és simán benne van, hogy belerondítanak a londoni estébe, ezért az óvatosabbaknak a DNB1 teljesen vállalható menekülőút. De az alapgondolat nálam hazai győzelem. Nem feltétlenül gála, nem 4–0-s megváltás, inkább egy feszült, szenvedős, fogcsikorgatós 2–1 vagy 1–0, ahol a Spurs nem szépen futballozza ki magát a bajból, hanem végre egyszer úgy viselkedik, mint egy csapat, amelyik megértette: ha most nem nyer, akkor már nem a tabellát nézi, hanem a szakadékot.
