Sinners-Lucky csomag 1

A Bűnösök-sorozat következő állomásán már nem a papírformát simogatjuk, hanem egy olyan konstrukció felé mozdulunk, amely jobban illik egy rekordjelöléses filmhez. A Lucky-kötés lényege röviden annyi, hogy ugyanazokra a négy kimenetelre épül, mint a Yankee, vagyis 4 darab kettes, 4 darab hármas és 1 darab négyes kötést tartalmaz, de ehhez még hozzácsap 4 egyéni fogadást is. Magyarul összesen 15 fogadásod lesz: ugyanaz a logika, mint a Yankee-nál, csak még egy fokkal több életet hagysz a szelvényben, mert akkor sem maradsz teljesen üres kézzel, ha végül csak egy-egy láb talál be.

Ebben a Lucky-csomagban a legjobb rendező, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb hang és a legjobb látvány került be. A logika egyszerű: ha egy film minden idők legtöbb Oscar-jelölésével érkezik meg a gálára, azt aligha úgy hozta össze, hogy közben a rendezése középszerű maradt. Ryan Coogler itt ugyan nem számít első számú favoritnak, mert a díjszezoni előrejelzések többsége Paul Thomas Andersont várja a rendezői Oscar élére, de maga a jelölés és a film körüli történelmi hype már önmagában is azt mutatja, hogy Coogler munkáját az Akadémia a szezon legfontosabb rendezői teljesítményei közé sorolta. Ez nem a biztos pontok piaca, hanem annak a megjátszása, hogy ha a Sinners tényleg nagy estét fut, akkor a rendezés sem marad érintetlen.

A férfi mellékszereplő kategória ennél kézzelfoghatóbb kapaszkodó. Delroy Lindo alkesz muzsikusa nem egyszerű mellékalak, hanem a film egyik lelki hordozója: leharcolt, sebzett, mégis tele van élettel, humorral és valami keserű bölcsességgel. Az alakítás ereje pont abban van, hogy Lindo nem kér figyelmet, hanem beszivárog a film szövetébe, és egyszer csak azt veszed észre, hogy nélküle sokkal szegényebb lenne az egész világ. A szezon végére több nagy előrejelző oldal is komoly kihívóként, sőt néhol első helyen emlegette őt ebben a kategóriában, még ha a piac összességében nem is kezeli teljesen egyértelmű favoritként. Ez pont az a terep, ahol egy Lucky-kötésben van helye a bátorabb hitnek. De persze Sean Penn sem gyenge, de neki a Milkért van egy olyan Oscarja, amit nem feltétlen érdemelt meg, amit legtöbben inkább Mickey Rourke Pankrátorának adtak volna, így nem lenne a igazságtalan, ha most favoritként nem ő nyerne, hanem Lindo.

A hangról nem kell regényt írni: egy ennyire zenére, atmoszférára és testi jelenlétre épülő filmnél evidens, hogy ez is a fontos kategóriák közé tartozik. Ettől még a Sinners itt nem első számú esélyes, mert a legtöbb friss előrejelzés az F1-et látja előrébb, de a jelölés önmagában is mutatja, hogy a film auditív világa erős nyomot hagyott az Akadémián. Ebben a csomagban ez inkább kiegészítő optimizmus, mint főtámasz.

Ahol viszont tényleg érdemes elidőzni, az a látvány. A Sinners vizuális világa nem egyszerűen szép, hanem mágikus és komplex. Hannah Beachler és Monique Champagne munkája nem díszletként szolgálja ki a történetet, hanem szinte külön mitológiát épít köré: a terek egyszerre földszagúak és baljósak, egyszerre valóságosak és lidércesek. A film déli gótikája nem csak a fényképezésből jön, hanem abból is, ahogyan ezek a helyszínek magukba szívják a múltat, a zenét, az erőszakot és a babonát. Minden saroknak van története, minden belső tér úgy néz ki, mintha egyszerre volna menedék és csapda. Az ilyen production design nem háttérmunka, hanem világteremtés, és ha valaki a Sinners tarolására játszik, ezt a kategóriát nehezen hagyja ki a csomagból. Az előrejelzések itt ugyan inkább a Frankenstein felé hajlanak, de a Sinners látványvilága bőven elég erős ahhoz, hogy egy optimista Luckyban helye legyen.