Real Madrid – Benfica élő közvetítés, tippek

A Real Madrid ma már nem pusztán futballklub: globális márka, kulturális termék, a világ egyik legnépszerűbb és legnagyobb tömegeket megmozgató sportintézménye. A keretükben jelenleg is világszínvonalú futballisták szerepelnek, és időről időre valóban születnek látványos, sőt emlékezetes megoldások. Mégis, a Real körül (és sokszor a pályán) van egy állandó mellékzönge: a játékuk egy része túl gyakran csúszik át a futball sportjellegéből a színház felé. Ez pedig azoknak, akik nem Real-drukkerek, rendszerint kifejezetten ellenszenves.

A párharc első felvonásában Vinícius Júnior valóban szemkápráztató gólt szerzett: a rá jellemző pimasz csel után jött a tekerés a hosszú felsőbe. A történet azonban nem a befejezés szépségénél ért véget, hanem a folytatásnál: a teátrális gólöröm — különösen egy gúnyos tánc a hazai ultrák szektora előtt — a hazai csapat szemszögéből provokációnak hatott.

Ezt követően a Benfica egyik argentin játékosa, Gianluca Prestianni (a beszámolók szerint) odaszólt valamit Viníciusnak, aki a játékvezetőhöz rohant. A meccs pedig — a konfliktus kezelése miatt — hosszú percekre megszakadt. Itt még lehetne azt mondani: futball, indulat, emberi reakciók. Csakhogy a folytatás már nem (csak) a futballról szólt.

Egy kis sportelemzés furcsának tűnő, ám mégis  „jogászkodás”:

Az ártatlanság vélelme az egyik legfontosabb alapelv a modern jogállamokban és az emberi jogokban. A lényege rendkívül egyszerű, mégis alapvető védelmet nyújt minden egyénnek a hatalommal szemben. A fogalom lényege, hogy mindenkit ártatlannak kell tekinteni mindaddig, amíg bűnösségét a bíróság jogerős ítéletben meg nem állapítja. Nem a vádlottnak kell bebizonyítania, hogy ártatlan, hanem a vádlónak kell minden kétséget kizáróan bizonyítania a bűnösséget. Ha a bizonyítási eljárás végén kétség marad a bűnösséget illetően, azt a vádlott javára kell figyelembe venni (in dubio pro reo elve). Ha nem biztos, hogy bűnös, akkor fel kell menteni. És a legfontosabb A hatóságok az eljárás alatt nem kezelhetik bűnösként az illetőt (például a kényszerintézkedések, mint a letartóztatás, nem büntetési célúak, hanem az eljárás sikerét szolgálják).

Ez azért érdekes, mert az európai futball fegyelmi logikája (és ezen belül a uefa gyakorlata) sokszor mintha pont fordítva működne: a narratíva előbb születik meg, mint a bizonyítás, és a „megelőlegezett igazság” gyorsabban érkezik, mint a ténylegesen tisztázott tényállás. A mostani helyzetben a kritika lényege nem az, hogy a pályán ne lehetne szabályt sérteni szavakkal is, vagy hogy a játékvezetőnek ne kellene rendet tartania. A kérdés az: mi alapján és milyen eljárási garanciákkal születik döntés. Az a benyomás keletkezett, hogy a uefa Vinícius állításaira támaszkodva olyan szankciót alkalmazott (Prestianni eltiltását), amely aránytalanul gyorsnak és bizonyítási oldalról gyengének tűnik. Ha valóban így történt, az nemcsak sportszakmai, hanem elvi probléma: a „szó volt szó ellen” típusú szituációkban a bizonyítás minősége a kulcskérdés, különösen akkor, ha a döntés közvetlenül befolyásolja egy BL-párharc erőviszonyait.

És itt jön az a rész, amit sokan nem szeretnek kimondani: a Real Madrid súlya a rendszerben óhatatlanul torzító tényező. Nem feltétlenül összeesküvésként, inkább ösztönösen: a nagy márka „védendő érték”, a kis klub pedig könnyebben viseli el a következményeket. A futballpolitika nem mindig gonosz;  csak profit és érdekalapú. BL meccseken az uefa, ha kellett és megtehette a real Madridnak mindig segített. A legutóbbi ilyen esethez nem kell sokat visszalapozni a történelem könyvekbe elég tavalyig az úgy nevezett A „lex Álvarez” esetig. Nem vág szorosan ehhez a meccshez ezért most ezt a törtétnetet nem részletezem, akit érdekel gépeleje be, hogy „lex Álvarez” a keresőbe.

A visszavágón a Benfica kispadján nem ülhet a menedzser, a legendás José Mourinho, aki piros lapot kapott az első mérkőzésen. Mourinho állítólag úgy vélte, a bírónak „van egy listája” arról, melyik Real-játékosnak „nem adhat lapot”. Ezt hitelt érdemlően bizonyítani nyilván nehéz — és itt vissza is kanyarodunk az ártatlanság vélelméhez: állítani lehet sok mindent, bizonyítani kevesebbet. A lisszaboni meccs kapcsán továbbá az is érdekes Valverde Benfica játéksoknak kiosztott pofonjai felett szemet hunyt a játékvezető, a VAR, az uefa vagyis az egész rendszer (pedig arról képi bizonyíték is létezik, létezett).

Summa sumárum nagyon gyanús, hogy a játék menetének alakulásától függetlenül szerintem még nem eshet ki a spanyol király kedvence.

Ha mindezt fogadási szemüvegen át nézzük (és hangsúlyozottan: nem tanácsként, inkább logikai modellként), akkor a képlet egyszerű: a piac és az intézményi gravitáció gyakran ugyanabba az irányba húz. A narratíva ilyenkor az, hogy „a spanyol király kedvence” még nem eshet ki korán. Ez nem misztikum, hanem a futballüzlet realitása: a nagy nevek továbbjutása általában „jobb a történetnek”.

Ugyanakkor hosszabb távon már árnyaltabb a kép. Ugyanakkor hosszabb távon már árnyaltabb a kép. Ha a Real később olyan brit csapatot kap, ahol a futball fizikalitása és sportjellege dominál a színházi elemekkel szemben, és amely elég népszerű ahhoz, hogy a uefa beavatkozási kedve is óvatosabb legyen, akkor könnyen előállhat az a helyzet, ahol a Real „világnézete” és a pályán érvényesülő futballvalóság ütközik — és realizálódik  a valóság a spanyolok kettős vereségének formájában.