Olaszország – Észak-Írország élő közvetítés, tippek

Az Olaszország–Észak-Írország pótselejtező első ránézésre az a meccs, amelyre az ember reflexből rámondja, hogy ezt az Azzurrinak kutya kötelessége behúzni. Aztán ha egy fél órát ül fölötte, gyorsan rájön, hogy ez az olasz válogatott jelen állapotában már rég nem az a gépezet, amelynek a neve önmagában kétgólos előnyt jelent. A norvégok mögött csak másodikak lettek a selejtezős csoportjukban, a júniusi oslói 0–3 után Spalletti repült, és azóta Gennaro Gattuso próbál életet lehelni egy olyan csapatba, amelynek nemcsak a játéka, hanem az önbizalma is recseg-ropog. Gattuso, aki kíváló középpályás volt, de edzőként maximum közepes most már nyíltan arról beszél, hogy nem is annyira taktikai, mint mentális problémát kell megoldania, mert a 2018-as és 2022-es vb-kudarc árnya még mindig ott ül a vállakon.

És hát Gattusóról nem könnyű szépet írni, főleg edzőként. A játékos Gattuso egy intézmény volt, az edző Gattuso viszont inkább örök újrakezdő. Igen, a Pisával feljutott a Serie C-ből a Serie B-be még 2015-ben. Igen, a Milannal egyszer csak egy ponttal maradt le a BL-ről, a Napolival pedig megnyerte a 2020-as Olasz Kupát. De a nagyobb kép ettől még nem lesz hízelgő: a Fiorentinánál 22 nap után kifordult a sztoriból, Valenciában gyorsan elfogyott körülötte a levegő, Marseille-ben pedig mindössze öt hónap jutott neki.  12 éves edzői pályán kilenc klubot fogyasztott el, és máig a nápolyi kupagyőzelem az egyetlen komoly trófeája. Ez nem épp az a CV, amitől egy romokban lévő válogatott hirtelen megnyugszik.

Közben az olasz futball egészéről is nehéz azt mondani, hogy virágkorát éli. A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjébe idén egyetlen olasz csapat, az Atalanta jutott be, ott pedig a Bayern 10–2-es összesítéssel gyalulta le. Az első meccs Bergamóban 6–1 lett, vagyis nem egyszerű kiesésről, hanem teljes szintkülönbségről beszélünk. Ez nem csak klubszintű pofon: azt is jelzi, hogy az olasz futball jelenleg nem diktál, inkább próbál kapaszkodni az elitbe. És ha a rendszer gyenge, abból a válogatott sem tud teljesen kilógni.

ersze van ebben az olasz csapatban tehetség: Barella és Bastoni jobb futballisták annál, mint amit a norvégok ellen mutattak. De attól még a problémát nem kell letagadni, Barella idén az Interben sem remekel, Bastoni is volt már jobb, az olasz remény inkább Moise Kean, Retegui vagy a fiatal Pio Esposito körül kezd újraéledni.

Az északírek meg pont az a kellemetlen, underdog típusú válogatott, amely ellen ez az olasz verzió könnyen megszenvedhet. A selejtezőcsoportjukban Németország mögött és Szlovákia mögött csak harmadikak lettek, de a Nemzetek Ligája-útvonalon életben maradtak, és több meccsen is megmutatták, hogy nem félnek beleállni a nyílt ütésváltásba. Kölnben például egy ideig felvették a tempót a németekkel, Belfastban megverték a szlovákokat, nem egy látványos válogatott, hanem egy makacs, kontrákra és átmenetekre építő banda, sok futással, sok fegyelemmel és kevés öncenzúrával. Pont az a profil, amely kellemetlenül emlékeztethet az olaszoknak Norvégiára, amely ebben a csoportban már a nemesisükké vált.

A kulcsfigura náluk Isaac Price lehet, aki klubban és válogatottban is jó évadot fut, mellette Shea Charles és Trai Hume adhatja azt a második hullámot, amelyből egy kontracsapat igazán veszélyes lesz. Nem világsztárok, de nem is díszletek. És ez az a meccstípus, ahol a díszletből nagyon gyorsan főszereplő lehet, ha a favorit elkezd görcsölni. Márpedig Olaszország most nem a félelmetes, hanem a görcsre hajlamos kategória.

Nálam a végkövetkeztetés az, hogy Olaszország nyerhet, mert több benne az egyéni minőség, és Észak-Írország ellen még ez a recsegő Azzurri is favorit. De ez megint nem az a meccs, ahol jó érzéssel lehetne ráborítani az asztalt a házigazdára. Gattuso edzőként továbbra sem meggyőző, az olasz futball válságtünetei valósak, az északírek pedig túl szervezettek és túl felszabadultak ahhoz, hogy csak biodíszletként érkezzenek Bergamóba.